A lány, aki megkereste a könnyek tavát

Amikor Zelma karácsonykor meglátta az ajándékot, a csinos kis bambuszládikában a mamáék esküvői fotóját, elsírta magát. Olyan régen kérte már, de Liza nem adta oda neki. Az unokanővére nyakába borult és csak potyogtak a könnyei.

- Mennyit bőgsz mostanában - Liza egy simogatással megpróbálta letörölni Zelma szétmaszatolódott sminkjét - mint kislány korodban.

A fotó sokáig a dobozban maradt, de most a pakolásnál előkerült a tökéletes fotókeret, amely méltó a fotóhoz. Szög, kalapács és a kép már fenn is van a falon. A papa komoly arca és a mama szégyenlős mosolya. Zelma nézte a képet és megint elindultak a könnyek.

- Tényleg megint bőgök - törölgette a szemeit és közben eszébe jutott a beszélgetés, valaha réges-rég, amikor a mamával ültek a tornácon egyik nyári este. Zelma a szúnyogcsípéseit vakargatta, a mama pedig borsót fejtett.

- Mama, tényleg van olyan, hogy igaz szerelem?

- Van, lelkem, van. De csak egy. Tudod, csak egy igaz szerelem létezik, s ha azzal találkozol, akkor utána senki nem lesz hozzá fogható.

A mamának mindig igaza volt - gondolta Zelma - Ebben is. Megtörtént, tényleg van igaz szerelem és tényleg csak egy van, de nem olyan rózsaszín cukiság, mint amilyennek kislányként gondoltam. A valósága kellőképpen rémisztő. Az igazi szerelem fájhat is, ha nincs veled, akkor túl kell élni a magányos éveket. Létezni, miután nincs melletted életed értelme. S még így is annyira, de annyira jó, hogy van.

A könnyek folytak tovább és Zelma engedte. Elfogadta már, hogy olyan érzékeny mindenre, mint homok a vízhullámra. Mindent megérez, mint ahogy a farkasok, ha területükre lép egy másik lény, legyen az akár egy mérföldre is tőlük. Zelma régebben azt hitte minden ember ilyen, de aztán rájött, hogy közel sem mindenki észleli mások legapróbb rezzenéseit. Neki viszont megvan az a zavaró tulajdonsága, hogy spontán és villámgyors módon képes meglátni, meghallani, érzékelni, felfogni a képeket, gondolatokat, érzéseket. Olvas egy apró mozdulatból, egyetlen arcrezzenésből. Az emberek többségét jól meg tudja fejteni. Egy esetben azonban nem működtek jól a kis antennái. Pont az igazinál bukott meg. Nem értette jól a Varázslót. Mindig összezavarodott, ha a közelében volt. Egyrészt a szerelem kavarta össze, másrészt mert a fiú nagyon bonyolult. Mint egy plazmareaktor. Csodálatos szerkezet, nézni boldogság, de nem megfejthető. Belenézhetsz, darabokra is szedheted, de nem fogod megérteni soha, hogy hogyan működik. Mostanra már belenyugodott abba, hogy sose fogja érteni, de már nem is az a legfontosabb. Elég, hogy szeretheti.

Mama, kérlek, mondj valamit, varázsolj valamit - sóhajtotta, de a fénykép csak hallgatott, mint ahogy egy normális fénykép hallgatni szokott. Zelma visszatette a falra és elment lefeküdni. Magával vitt egy könyvet, próbált a történetre koncentrálni.

A mama a díványon ült. A nagy, ronda, sárga díványon, aminek sunyi kis rugóival Zelma állandó harcban állt. A mamának ilyen gondjai nem voltak, a dívány alázatosan megreccsent, amikor helyet foglalt rajta, s az alattomos rugók is összehúzták magukat. Az imakönyvéből olvasott, s amikor Zelma mellépenderült, levette a szemüvegét, az ölébe tette az imakönyvet és maga mellé húzta.

- Tudtad, hogy mindenkinek van valahol egy saját tava? Te nagyon érzékeny vagy Kincsem, ami sok könnyel jár. De a könnyek nem tűnnek el csak úgy a világból. Mindenki sírása termékeny. Ebből lesz a könnyek tava. Keresel most valamit? Varázslatot? Csodát? Keresd inkább a könnyeid tavát. Ülj le a partjára és hátha választ kapsz - mosolygott és közben simogatta Zelma haját.

Zelma már nem látta a mamát, csak azt érezte, hogy valamelyik rugó mégis megtalálta és az oldalát nyomja. Amikor megmozdult, akkor ébredt rá, hogy elaludt és a könyve fúródott a bordái alá.

- Jaj, mama, tudod, hogy nem csípem ezeket az elcaminos dolgokat. Nem volt jobb ötleted, amit megálmodhattam volna? Zarándoklat, mekkora baromság! - puffogott.

Mivel a mamába vetett bizalma nagyobb volt, mint a zarándoklatutálata, ezért összeszedte magát és elindult. Ha menni kell, hát menni kell, de annyit megengedett magának, hogy legalább futva tegye meg az utat. Az ösvény felfelé vezetett a hegyoldalon, a fák között. Olyan volt, mint egy inka ösvény, mintha a Machu Picchu-ra kellett volna felfutnia. A fák egyre sűrűbbé váltak, s egyszer csak meglátott egy barlangszerűséget. Igazából nem volt barlang csak egy sziklafal, ami egy pici tavat ölelt körbe. A szikláról indák lógtak a tó fölé. Zelma tudta, hogy ez az ő könnyeinek a tava. Kicsi volt, alig volt partja, a sziklák szinte a tóból nőttek ki. A vize kristálytiszta, nagyon sötét kék és sós volt. Csak itt-ott villant meg az indák smaragdja a víztükörben. Zelmának először az jutott eszébe, hogy jó lenne megfürödni benne, de félt, mert tudta, hogy feneketlenül mély ez a tó. Leült hát a partjára, ahogy a mama mondta és várt. Ahogyan ott ült, egyre jobban zavarta, hogy nincs fény. Felmászott a sziklára és elhúzgálta az indákat. A napfény végre utat talált és megcsillant a tó tükrén. A parton bogarak, rovarok rohangáltak össze-vissza, elvakulva a fénytől. Zelma hangosan nevetett rajtuk, ahogyan nézte a mókás brigádot. Ahogy nevetett, a nevetése visszhangzott a sziklafalon, ami ettől repedezni kezdett és lassan el is tűnt. A tó vizét hirtelen tavirózsák lepték el, egyre nagyobb és nagyobb lett a tó, a partról szomorúfűzfák hajoltak fölé. Zelma sziklaperem helyett már puha füvön guggolt. Odament a vízhez, a tenyerébe vett pár cseppet és megkóstolta. Nem lepődött meg, hogy nem érzi már sósnak. Nevetés? Varázslat? Csak az lehet. Csak ennyi az egész?

Hát, ennyit a csodákról, mama! - kacsintott fel az ég felé.