A lány, aki a tánccal harcolt

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit Zelmának hívtak. Zelma, amikor kislány volt, nagyon szeretett táncolni. A tánc volt minden mozdulata, mintha maga lett volna a tánc. Hajolt, perdült, simult, forgott, siklott. Minden alkalmat megragadott, hogy táncolhasson. Ha fújt a szél, hagyta, hadd vigye magával, suhant a szél karjain és forgott vele büszkén. Ha vihar volt, nem várta meg míg véget ért, szeretett táncolni az esőben. Soha nem ment szembe, még a fergeteggel sem. Nem húzta össze magán fázósan és dühödten a kabátot a viharban, nem is tárta ki, bátran szemben az orkánnal, mint állítólag a romantikus költők. Egyszerűen figyelt pár pillanatig, várt, míg a teste, elméje felfogja, hogy hogyan táncolnak az esőcseppek, merre húz a szél ereje, aztán ellazult, és átadta magát az erőnek, repült velük. Ha a nap sütött erősen, akkor felvett egy nagy fátylat és azzal terelgette a napsugarakat, akik hipp-hopp beálltak a táncába. Ha a feje felett madarak repültek, ő is felemelte karjait és szárnyalt velük, szinte a földet sem érte a lába.

Amikor Zelma iskolába ment, anyukája beíratta a tánciskolába. A kislány harmonikusan és szépen mozgott és örült, hogy most majd másokkal együtt és mások előtt is táncolhat. Nagyon büszke volt magára. Első osztályos volt és már a néptánc csoport tagja lehetett és tudta, ha szépen mozog fel is léphet. Egy harmadikos nagyfiú lett a párja. Zelma nagy zavarban volt, eddig sohasem táncolt még fiúval. Nagyon szerette volna, ha tökéletesen sikerül minden. Futott, rohant az órákra és keményen gyakorolt. Útközben észre se vette, hogy milyen szépen süt a nap vagy, hogy csillogó tollú madarak repülnek felette. Ha esett az eső mérgesen húzta magán össze a kabátot, féltette a táncruháját. A sok gyakorlástól már vérzett a lába, de őt semmi sem érdekelte, csak hogy tökéletes legyen a mozgása. Végre elérkezett az első fellépés ideje.

Már csak egy napot kellett várni. Már látta magát a fellépő ruhában. Fehér, puffosujjú blúz, hófehér harisnyanadrág, fekete kopogós lakkcipő, szőke hajában hatalmas masnipillangók, s a pirospöttyös szoknya, amiben úgy, de úgy lehetett forogni. Szombat délután még főpróba volt. Zelma szaladt haza próba után, a boldogságtól szinte repült, pörgött, forgott. Mint régen - jutott egy pillanatra eszébe és nem vette észre a kibillent járdalapot. A beton megállította a jobb lábát, de az összes többi testrésze továbbrepült, amiből irtózatos esés lett. Mindkét térdéből ömlött a vér. Sebhintőpor, kötözés, könnyek. Lemondani a táncot, arról szó sem lehetett. Félórányi tánc vasárnap délelőtt az Anyák napi műsorban, pörgő piros pöttyös szoknyában, a harmadikos nagyfiúval és két hatalmas kötéssel, néma sírással a fájdalom miatt. De végigtáncolta.

- Béna táncos vagy, úgy mozogsz, mint egy robot - mordult rá a fiú a műsor végén - mindenki nevetett rajtad.

Zelmának könnyek gyűltek a szemébe és amikor hazaért a szekrény mélyére dobta a pöttyös szoknyát.

Bárki, bármit mondhatott, nem ment el többet táncolni és otthon sem vágyott rá, hogy gyakoroljon.

Már középiskolás volt, amikor a barátnője rábeszélte menjen el vele a néptánc csoportba. Ahogy nézte a többieket rájött, hogy mennyire hiányzik neki a tánc. Beállt hát és aztán több alkalommal is elment gyakorolni. Lépett, forgott, pörgött, de közben mindig csak azt nézte kinek mit lát az arcán. Ha rámosolygott valaki, akkor elhitte, hogy jól csinálja, de ha valaki elhúzta a száját, akkor próbált változtatni. Egyre jobban elkeseredett és a végén a csoportot is otthagyta.

Én már sosem leszek jó táncos és már nem is szeretek táncolni - gondolta.

Rájött, hogy már nem tud magának táncolni, csak másoknak. Mindenképpen próbál megfelelni és azt akarja, hogy másoknak tetszen, ahogy mozog. Hosszú éveknek kellett eltelnie, míg rájött, hogy olyan nem lesz, hogy mindenkinek tetszeni fog, ahogy táncol, ahogyan az sem, amit csinál, amilyen ő maga. Évek teltek el és Zelma próbálta megtalálni magát, próbálta megtalálni azt a táncot, ami az övé.

Nem is kell hozzá zene, csak valami, ami az enyém - gondolta. Eszébe jutott a szél, a napfény, a madarak, az esőcseppek, amikkel ő olyan jól tudott táncolni.

S akkor Zelma találkozott a Varázslóval. Igazából lehet, hogy nem is volt Varázsló, de Zelma annak látta és így hívta. Meg néha Jóképű Idegennek. Éveken keresztül csak messziről nézte. Lehet, hogy csak félreértette, de mintha a fiú is nézte volna őt. Sokat ábrándozott róla. Zenét hallgatott és közben álmodozott. A zene ritmusa néha még egy-két tánclépésre is rávette. Aztán egyszer megszólította a fiú. S aztán elkezdődött valami. Valami kettőjük között.

Olyan ez is, mint egy tánc - gondolta Zelma - Csak szépen lassan forgunk egymás körül, mindig egy picit közelebb. A szemünkkel tartjuk egymást. Lassú tánc, lassú tánc... S ha valami mégsem olyan jó, akkor csak szépen visszalépünk és mindenki megy másféle. Talán egy másik táncba, talán csak egyedül forog tovább. De ha mégis jó, akkor lassan összeérintjük a kezünket, összekapaszkodunk és együtt forgunk tovább, amíg el nem szédülünk. S akkor a szédületben összeér lassan a vállunk, a szánk s egyszer majd a csípőnk is.

Összeértek, s az nagyon jó volt, de Zelma észrevette, hogy már megint azt figyeli, mit gondol a Varázsló az ő táncáról. S azt vette észre a fiúnak nem biztos, hogy tetszik, ahogy mozog. Aggódni kezdett és teljesen belezavarodott a mozgásba. A végén már nem volt jó, mert nem találta magát sehogy sem.

Ő is ki fog majd nevetni, mint az a fiú, amikor elsős voltam - kínozta magát Zelma rossz gondolatokkal. Nem bírt a démonjaival, újra és újra előkerültek és csak suttogtak neki, hogy "béna táncos vagy, mindenki nevet rajtad". Zelma elhitte, hogy sem ő, sem a tánca nem kell a Varázslónak. Ez szomorú véget jelentett, mert ők ketten elváltak és már külön forogtak tovább.

Soha senkivel nem tudok úgy táncolni, ahogy vele - amikor Zelma rájött, hogy ez volt az ő igazi tánca már késő volt. De nem akarta feladni és elment, hogy megtanulja, hogyan lehetne képes újra ugyanúgy táncolni, élni, mint kicsi lányként.

S táncolt éveken át és a sok-sok lépés, pörgés, izzadság után rájött, hogy bármi is van, megtalálta az igazi táncot.

Mert az igazi tánc kibírja a távolságot, kibírja az öregedést. Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám... de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje visszatér hozzám és együtt forgunk tovább - mosolyodott el Zelma és megmasszírozta a sok pörgéstől fáradt lábfejét.